[recycled.coffee]
Néha furcsákat álmodom. Hol nehezeket, hogy kiver tőlük a veríték, hol meg érthetetleneket, hogy csak bámulok magam elé felkelés után és nem találok nyomot, amin elinduljak. Aztán a reggeli kávéval egyszerűen leöblítem őket. Egy korty, a forró fekete lé lemossa a nyelvemről az éjszaka áporodott ízét, érzem, ahogy az arcomon kezdenek kismulni a lepedő nyomai. Még egy kicsit benn tartom, élvezem a keserű ízt és kezdek éledni. Újabb korty — inkább csak a tej barna habjából —, közben megpróbálok felülni (nehéz gyakorlat ilyenkor), az álom már halványodik, már inkább csak nagyvonalakban emlékszem arra, hogy hol voltam és mi történt. Mire elfogy az egész bögre, rendszerint már az előttem álló nap foglal le és nem sok marad az éjszakából.
Mentálhigiénés üdítőital.
De nem mindig működik. Most is egy csapzott, vörösesszőke Brünhilda ül velem szemben, nagy darab, vastag bokájú nő, egy germánba ojtott villendorfi vénusz. Álmomban még iszonyodtam, ahogy gesztikulált és remegtek a karján hájhurkák, ahogy szétfolyt a padon, ahogy görögdinnye-szerű, élettelenül lógó mellei nekifeszültek a koszos asztalnak. Mostmár nem érdekel. Csak hallgatom és nem értem, hogy kerültem ebbe az egészbe.
A nő zabál, irdatlan combjaiba törölgeti a kezét és arról papol, hogy el kell innen mennem. Messzire és nyom nélkül. Amerika nem jó, mondja, ott nem lehet eltűnni. Európa mégannyira sem. Menjek a föld túlsó oldalára, a föld középpontja felé kell indulni, mint abban a könyvben.
Leemelem a polcról az atlaszt, megnézem Budapest földrajzi szélességét és hosszúságát és átlapozok az óceánhoz. A föld átellenes pontján az Eltanin-törésöv van, oda akar elküldeni ez a húshegy. Az Antarktiszi-hátság felől nyúlik el Új-Zéland felé, kettészeli az óceán délnyugati medencéjét. Mélysége ötezer és hatszáz méter közötti, egy egész hegység van ott a víz alatt, Magyarország területének többszörösén.
Elképzelem, ahogy hegyet mászok odaát — bambán őrlöm a pirítóst —, előttem négy és félezer méternyi emelkedő, ha felérek a végére, már csak hatszáz méteres vízoszlop lesz a fejem felett, van-e ott narancslé — narancslét iszom —, van-e ott Reggeli Krónika? Átvillan az agyamban, hogy menni kellene zuhanyozni, de semmi értelme, ha több ezer méter mélyen vagyok a víz alatt.
Lassan lehunyom a szemem, próbálom a szemhéjammal letörölni ezeket a terhelt képeket a szaruhártyámról, kicsit megállok így, közben remélem, hogy a testes vénusz és az Eltanin-törésöv is eltűnik valahová. De ahogy odamegyek az ablakhoz és elrévedek kelet felé (a reggeli nap látványa egyszerre nyugtató- és ajzószer), muszáj a gödi kéttornyos templomra néznem, és tudom, hogy Brünhilda ott van és rólam szajkózik valami lázas mondókát a mellékoltárnál, a gyóntatószék mellett. Visszamenekülök az Eltanin-törésövbe egy grapefruit illatú szappannal, fogkefével, fogkrémmel, borotvával, próbálok a mai napra elfogadható
külsőt és jó illatot kölcsönözni magamnak. Mindjárt hét óra, lassan indulnom kellene.
Elcseszett egy nap, munkába menet végig a nőt lesem a visszapillantó tükörben, a szomszédos sávban lévő autókban, a piros lámpánál a villamosokon.
Tags: recycled
beleszól